Szomorúságom

Ma tulajdonképpen nagyon boldognak kellene lennem. Ma van a pici lánykám 14. születésnapja. Nagyon várta már ezt a napot olyan vízválasztónak gondolja most ezt a számot. Végül is az, mert a továbbtanulás miatt nagy teher van rajta amihez meglepően komolyan áll hozzá.
A szomorúság ami elönti a szívemet az , hogy a mi legkedvesebb szomszédbácsink , a mi János bácsink ma reggelre meghalt. Ráadásul a megdöbbentő hírt Julim telefonálta meg, tényleg ma vízválasztó lett a nap. Nekünk ugyanis, és a gyerekek életében főleg ilyen közel álló személy, akivel nap mint nap találkoznak még nem halt meg. Nem merem és nem tudom lánykámat felhívni, mert nem tudom még kezelni én sem a dolgot. Délutánra halasztom, addigra megpróbálom összeszedni magam.
Annyi kedves emlék tolult fel bennem vele és pl. Julimmal kapcsolatban. Imádta a gyerekeimet, nagyon jó lelkű kedves örökké mosolygós volt.
Amikor Juli megszületett még csak nekik volt a lakáson telefon. Imrém nekik telefonált, hogy világra jött a mi Júlia Máriánk. Futva vitte Anyukámnak a hírt és együtt törölgették a könnyüket örömükben. És annyi szép emlék még , a kert végében, ahogy nyáron eszmecserét folytattunk és mesélt a fogságról, Recskről és sok, sok bölcsesség ami belőle áradt. Rengeteget tanultam tőle az az élet elfogadásáról ,a pozitív dolgokról , és még annyi mindent szerettem volna. Nekem most folyamatosan folyik a könnyem, mert annyira bizakodott a gyógyulásban. Szurkoltam nagyon neki, és én is hittem benne , mert 2 hete amikor náluk voltam mosolyogva váltunk el.
Így marad meg az emléke mindig bennem.
Nyugodj békében János bácsi!